Bárcsak tudnám olyan jól egymás mellé illeszteni a szavakat, ahogy Te tetted és teszed, Csillag!
(hát csináld, édesem)
Mert olyan jó lenne végre, ha én is el/ki tudnám mondani, mit el és kimondani "kell(ene)". Nem csak megélni belül...
Búra alá tett virágok, világok... 
Szép és jó az is, ez is, így is, csak épp a lényeg van takarásban. Holott közhely, de pont a lényeg (lenne) a lényeg...
Éveket élünk meg búra alatt. Sokak egy életet élnek le ott. Lelkükben megszülető hangok a búra falába csapodnak, míg erő van bennük, próbálnak kitörni, de az ide-oda csapkolódás eredménye a kimerülés és a visszahulás. A meg nem valósulás.
A belső hang, hogy Te élsz és létezel valahol, a legerősebb hang volt az életemben. A sok csapkolódás sem tudta összetörni, nem tudott lehullni, az egyetlen hang volt, miben még volt hit és remény arra és ahhoz, hogy repülni kell, mert repülni érdemes.
Érted vándoroltam, érted utaztam, érted zuhantam, érted repültem, érted kapaszkodtam. (Most már) tudom.
A 24 év alatt többször hittem, hogy a vándorlásnak vége, hogy az állomásra értem, hogy nem zuhanok tovább, hogy már nincsenek szárnyaim, hogy már nincsenek karjaim.
De igazad volt. Nem Te hasonlítottál másra, hanem a mások hasonlítottak Rád.
Te részekből lett egész, szeretlek!
Most már itt ülök az íróasztalodnál, és azon a billentyűzeten gépelek, amin keresztül Te hozzám értél heteken át, de én tiltakoztam, és harcoltam ellened, mert megszoktam a körülöttem lévő üvegfalakat.
Valljuk be, az általad készíttet csapdába való belepotty volt az, ami a burát elmozdította, és hagyja a Te szárnyaid mellé az én szárnyaimat is kibontakozni, egyre magasabbra emelni, a szélt alá hordani végtelen, s aztán repülni, repülni, repülni....

Nagyon szeretlek. 11 perce már, hogy háromszor tízszer már velem vagy. Születésnapod legyen születés, újjá, boldog... Ajándékom...