shangrila

tegnap volt hatodik napja, hogy gyakorlatilag nem ettem. előrevetítem, elbasztam. azért csak ma írom le, mert nem igazán tudtam tegnap éjjel már...
kezdtem teljesen könnyűvé válni, úgy terveztem ma utazom... a gyomorfájás is kezdett elviselhetővé szelídülni, néhány megingástól eltekintve. sétáltam a városban és néhány lépés után már dőlt rólam a víz, de nem kellemetlenül szenvedve, csak jött a víz és kész. a napsütés teljesen rendben elfészkelte magát a kora délutánban a bennem lévő félfelszabadultsággal. beszéltünk picit, az eltökéltséged megerősítette, hogy még iszonyú sokat kell várni, talán tényleg életeket, de nem ingatott meg, az a nyugodt biztonság abban, hogy minden rendben van maradt. csak szomorúbb lett bennem a tudat, hogy milyen iszonyú sokat kell várni, hogy újra találkozzunk.
aztán séta később az egyre hűvösebbé váló szélben... és még mielőtt az aszfalt teljesen kihűlt volna - esőcseppek... és az idei első esőszag... ahogy a még meleg port táncoltatta emelkedni az első tavaszi eső...
aztan futotttam hazafelé átázva és félig már fáztam.
leültem, gondolkoztam. tegnap amikor a kislánynak csináltam szendvicset, simán legyőztem a kísértést, hogy én is egyek, éreztem h elveszíteném vele ezt a testtől elemelkedést, ami megerősítette ezt a kapcsolatot és közeledést az igazi lelkemmel.
ma talán ott volt bennem, az hogy mennyit kelll várni még, hogy addig valahogy bírni kellene és azis, hogy biztosan tudjam, visszazuhannék-e ha ennék...valóban magába szívna-e újra a húskerék.
és elbasztam, mert tényleg ettem két kis szendvicset, pedig világosan tudtam h vissza fog húzni.
nehéz elmondani hogyan történt, egészen egyszerűen pontosan úgy, ahogy azt tudtam. ahogy a gyomromba ért az első morzsa már kezdett lehúzni, éreztem ahogy sötétül bennem a test tudata, ahogy a hús követelni kezdte a hülye szabályokat, hogy a tudat uralkodjon a léleken és követelni kezdte a vegetálást. és a hitben felmerültek a száraz tudat kétségei, és kezdtem kétségbeesni, ahogy a tudat rátelepedett a lélek szárnyaira, hogy egészen a földig húzza. és én hiába kapaszkodnék a szélbe, tehetetlenül zuhanok...

azért okos voltam, nem ettem sokat két kicsi szendvics abbol a vékony szeletből, hamar ki fog menni...
ma, amikor ezeket a sorokat írom a tegnapról már érzem h újra emelkedem, fáj a hasam és mosolygok, mert érzem h újra erősödik a lelkem, és újra édessé kezd válni az édes füst...
a húsomba mar a test fájásával együtt a megint erejétől fosztódó földhözragadt tudat, és mosolygom, mert tudom, h a lánc akkor feszül így, amikor nekifeszülsz...
én újra széttártam a szárnyaim, és emelkedem...