egész nap gondolkodom. és már félórája kínzott a napsütésben a gondolat, hogy fel kellene, hogy hívjalak, hogy megkérdezzem, nem lehetne nekünk egyszerűen csak beszélgetni? oké, a következő életed az enyém, értem én, de szeretek veled beszélgetni, hiányzik, ahogy beszélgetni tudunk, ez sem lehet ebben az életben?
aztán addig-addig amíg fogom a telefont... nem tudom szabad-e, tehetem-e... küldök hát egy sms, felhívhatlak? semmi... és a tegnapira sem... gondolkozom, most cserélik a céges telókat éppen... talán el sem ér az üzenet... agyalok, annyira szeretném megkérdezni, de zavarni sem akarlak, ha nem akarod... felhívlak... nem hallok semmit, csak recsegés-ropogás-megszakadás... próbállak újra hívni... most a telefonom mondja, hogy nincs pénz a kártyámon... próbállak a vonalasról, hogy legalább annyit mondjak, bocsi, az előbb nem tudom mi volt... ezt nem veszed fel... nyomás ki benzinkútra, telefont tölteni...
és most itt ülök, és gondolkozom... hívjalak? ne hívjalak?
csak tépelődöm folyton, ne legyek teher sem, de az a jó se vesszen el, amit megtalálhatnál... akár egy beszélgetésben is... jó lenne valahogy jónak lenni, és azt tenni amit szeretnél...
megőrülök h ennyit kell gondolkoznom h ne csináljak oylat ami neked rossz, vagy zavaró-kellemetlen legyen... most is... ha nem akarsz beszélni, bunkó vagyok, ha hívlak, ha nem hívlak h elmondjam, hogy miért akartalak hívni, akkor is... tehetek jót? és mijaz?
más, még délelőttről:
eszter meg aszongya írjak gyerekmese :)
régen egy csomó mesét kitaláltam gyerekeknek, de nem írtam le... és azt hiszem ezzel is az van, mint amikor gyerekekkel vagyok, játszok...
valami megsajdul bennem...