shangrila

nem tudom szabad-e írnom... rossz vagyok ha írok, és rossz vagyok ha nem írok. rég nem tudom mit mondhatok és mit nem, ha mondom túl sokat tudok, ha nem mondom, úgy hagyom, hogy rossz felé menj, hogy semmit sem tettem érted. beleőrülök, annyira szeretnék jó lenni. küzdök azért, hogy tudjam mit kell tennem, és küzdök minden egyes szóval, hiszen ami közöttünk van, történik, arra nincsenek szavak. beleőrülök. jó szeretnék lenni. azt akarom tenni, ami neked a legjobb.
azt mondja a szád: viszlát... és hallom ahogy közben sír a lelked: ne engedj el kérlek, segíts, szeretlek
megfeszülök, úgy szeretnék tiszta lenni. érted, a te boldogságodért. tehetetlennek érzem magam. nem tudom van-e olyan perce a napnak amikor nem rád gondolok, amikor ne a helyes utat próbálnám megtalálni.
viszlát – mondod és ölelsz, és érzem ahogy a lelkünk egymásba kapaszkodik, nehogy szétszakadjunk, olyan régóta keressük egymást.
a csillagok, a tó, az angyal, ringatjuk egymást a föld fölött... hol vannak a szavak? már majdnem sírok annyira keresem azt ami visszaadhatná, minden itt örvénylik bennem és mindenben az, ahogy mi egymást érezzük... ha beszélgetünk, már nem is tudom melyik a te gondolatod és melyik az enyém, és nem is számít, hiszen épp ugyanúgy rezdülünk... és tényleg minden... emlékszel? fölém hajolsz, egyszerre mosolyodunk el, igen, ez lett volna egy másik helyzetben az a pillanat... és megint...
hogyan mondhatnám el az érintésed? van szó arra ahogy egymást öleltük? igen, jól mondtad, ha a csontunkig egymásba érnénk, akkor sem lenne elég mély... ül a lelked a hajcsaton, ringatózunk a föld fölött, álmodunk, eszmélünk, bár lenne elég szó...
milyen szavak? mit mondhatnék? hiszen te is tudod, te is érzed...
...tündér vagyok... szeretlek... újra és újra hallom... és nem múlik...
mit mondhatnék? ma miattad hazajöttem pár percre, te nem is tudod, és ha nem jövök haza leég a házam... már égett a konnektor... és nem jöttem volna, ha te nem vagy, ha nem fontos, hogy elérhessél, ha szükséged lenne rám...
minden te vagy, minden feléd sodor, mit tehetnék, hogy jó legyek? minden pillanatban magamat kínzom, hogy tudjam hogy lehetek elég jó és tiszta, hogy boldog legyél... rég nem érdekel mi történik velem, azt akarom, hogy boldog légy...
nem akarom hagyni, hogy egy illúzió, talán az utolsó illúzió rabul tartson még egy életen át... mit tehetek? te is tudod, te is érzed, és mégsem sikerül, túl erősen tart... mit tehetek én akkor? hogy szabadítsalak ki, hogy meg ne sértselek? annyira szeretném tudni... minden pillanatom erről szól, nem nézhetem ahogy szenvedsz, nem fordulhatok el, érzem ahogy a lelked értem sír, hogy segítsek és nem látod, nem érzed, hogy ezért jöttél, elvakít ez a rabság és azt mondod tudom, de viszlát...
és elbukom, nem tudok elég jó és tiszta lenni, hogy úgy mutassam meg neked, amitől szenvedsz, hogy megértsd, úgy értsd meg, hogy le is rázd magadról és szabad legyél.... iszonyú ez a tudat, hogy az én gyengeségem miatt szenvedsz tovább, hogy én nem vagyok elég jó, hogy segítsek... édes istenem, mit kell tennem? érzem én, hogy ezért amit kaptunk, ezért a csodáért kell olyan jónak lennünk, hogy megbírkózzunk mindennel, és érzem, hogy igen, ha van miért ebben az életben, akkor ezért... vedd el a lelkem ha ez kell és tedd őt boldoggá, ezért imádkozom
és köszönöm istenem, mert ezért érdemes élni.