minden pillanatban érzem, hogy hiányzol.
tudod milyen nem veled lenni?
meg kellene tanulnom levegő nélkül lélegezni, szárnyak és ég nélkül repülni, a lelkem nélkül élni.
hogyan akarhatnám?
nem találok szavakat még mindig arra ami kettőnk között van, ami együtt vagyunk. mindent kitölt, mindent átitat.
lebegek a semmiben. érzem, hogy létezel. tudom, hogy tudod, hogy vagyunk. zuhanok a hideg csendben, te távol némán. érzem a lélegzeted, még mindig hallom ahogy halkan énekelsz, a hangod még mindig ugyanúgy elvarázsol. ha elmondhatnám milyen volt ott veled, hallani ahogy énekelsz, és átélni-átérezni, ahogy a hangod eltölt teljesen, egyszerre beleborzongva-átmelegít, küszködöm, hogy találjak végre szót, de nincs, nem lehet, ahogy egyzserre valahogy érezlek, mindent, a hangodban ott van valahogyan az egész létezés, mintha hazaérnék veled a végtelen békébe, mintha mindig melletted lettem volna, és nem múlik. hiába szeretnék jó lenni, és nem létezni, ha nem akarod. nem tudok nélküled lenni. nem tudom leírni ahogy bennem minden te vagy valahogy, hogy egész egyszerűen felfogni sem tudom azt, hogy olyan is lehet, hogy te nem velem és én nem veled.
minden pillanatban ott vagy valahogy. érezlek a tavaszi erdő illatában, ahogy a gyöngyvirág illatát illatát fonja a levelek közé a szél, és érzem benne, hogy létezel, és a nap ahogy ragyog és melegít és annyira ott vagy, hogy el sem tudom hinni, hogy nem ölelhetlek meg, hogy örüljünk ennek a fénynek.
próbálok jó lenni, és minden percben többször mondom el magamnak, hogy nem szabad, és egész egyszerűen nem képes elgondolni olyat valami bennem, hogy te nem érzed. tényleg nem tudom hogyan mondjam, mintha valahogy nem létezne olyan fogalom, hogy mi ketten külön, valahogy felfogni sem képes ez az érzés bennem. azt hiszem a lelkem az, aki egyszerűen csak lebeg, zuhan és vár, és nem vesz levegőt, nem repül, és nem él, csak vár, és minden pillanatban azt hiszi, tényleg hívsz, tényleg szólsz, tényleg jössz. és minden pillanatban belesajdul, hogy nem. aztán a következő pillanatban megint ugyanazzal a teljesen biztos, naivitásig tiszta hittel vár. és minden pillanat ilyen.
zuhanok. kívül az időn, minden pillanat végtelen, és végtelenül néma.
emlékszel amikor te vártál? te is érzed, hogy mi vagyunk egymásnak, tehát az nem lehet ilyen mély, és mégis milyen nehéz volt, ...képzeld ezt, mikor mi úgy vagyunk, hogy annál nem lehet mélyebb... látod? majdnem jó vagyok :) igyekszem csak itt létezni, és ha tudnék még ennyit sem szólni és nem is lenni, talán teljesen jó lennék most neked. igyekszem. mindenben és minden te vagy, és találkoztunk - így kell a semmiben lebegnem, és megfeszíteni magam, és átjutni a másik világba, hogy tudjam, igazat mondtam neked. teszem. és minden úttal biztosabb vagyok. és nem beszélgethetünk, nem mondhatom el neked. orgonát hoz az utca végéről a szél, érezlek az illatában. az álom megmozdul bennem, érezlek, öleljük egymást, és minden rendben van. és én ébren szeretem ezt az álmot, és benne téged, és érzem, nem csak álom, kimondhatatlanul szeretlek