tegnap éjjel voltak olyan idoszakok, amikor azt hittem vége, túl sokáig feszítettem. nem is tudom milyen érzés volt. ma teljesen más, nincsen az a furcsa izomremegés vagy mi, ami tegnap. érzem, hogy valami azért nem tökéletes a testtel, de távoli, lényegtelen dolognak tűnik. csak azért van talán, hogy egymáshoz érjünk amíg itt vagyunk. ma továbbfeszítettem, muszáj megtenni mindent ami segíthet bölcsebbé válni, segíthet segíteni, vagy megtalálni istent, talán azt a hitet, ami feloldhatná végre a kétségeket.
álmokban örvénylenek a gondolatok. dmt lehet ez? vagy lsd kristályok? talán angyalok könnyei az éjszakából... ahogyan gyermekként lehetett kincs egy-egy kődarab.
nyugodt vagyok, a lelkemben érezlek, és ami fájhatna? csendben a végtelenbe mossa a lélegzet. érezlek. messze, valahol az éjszakában létezel, és a lelked hozzám vágyja magát.
ne sírj, csillagom, sohasem bántottál, ami fáj, értünk fáj, és nem kell már sokáig küzdened, a lelked, amikor engeded, érzi milyen közel vagyunk már. úgy szeretnék segíteni, hogy ne harcolj magaddal, hogy ne állíts magadnak korlátokat, és ne keress szakadékot, hogy merjél hinni, abban amit érzel. hogy ne kelljen rejtegetned magad elől a vágyaidat, hogy mint az álmaidban, olyan könnyű és boldog légy. ülj ide tündér, beszélgessünk.
a szavak között elcsendesül a remegés.