raz a hideg a kimerultsegtol. igen, lehet igy is. mindent egy lapra felteve, mert ez az oszin te hit a tarsban, a szerelemben. minden megalaztatast, minden bantast, fajast csendben bezarva remenykedni abban, hogy a masik egyszer eszrevesz, es szeret majd ezert a turelemert. aztan elkezd igazan szeretve meggyogyitani, turelmes ujjakkal lesimogatni minden rancot, faradt fajdalmat, megalaztatast. talan a hiba ott van, hogy az ember turelmesen szeret, nem uvolt fel minden serelemnel, hiszen igy konnyen hiheti a masik, nem is okozott fajdalmat, vagy nem akkorat. nema utak az ejszakaban a gondolatok, probalni visszatartani a gorcsot, hogy o fel ne ebredjen, kaparaszas a szivemen mielott belem hasitana a halalfelelemmel. osszeszoritott foggal probalni nem feluvolteni. csak belul, neman sohajtani: ezt nem kellett volna kedvesem. aztan mosolyogni, nincs semmi baj, nem tortent semmi... szeretlek. es erezni ahogy jon a kovetkezo gorcs. tehetetlenul birkozni az emlekezetkiesessel... megerteni miert nem emlekszel, miert nem veszel eszre... nem is ertem hogy hihetned hogy azt gondolom nem hibazok... persze, ertem, hiszen latom mennyi erzes kuzd benned... miert gondolod, hogy aki igy szeret semmire sem becsul? nem pont ez mutatja mennyire ertekesnek tart? tehetetlen vagyok, csak a szeretetem van egy kihulo testben es a hibaim. es persze a hibaimon kivul minden ami vagyok lathatatlan. talan nem is en vagyok aki reszket hajnalig. csak egy csillagcsepp.