shangrila

a festményekkel egyelőre végeztem asszem, tessék a maradék:

szeretem az eget, a csillagokat, a felhőket a folytonos változásban... talán az ég csak egy végtelen vászon, ahol isten játszik a színekkel és a formákkal.
felhőfotók megint

felhőfotók itten most. továbbra is a gépemen lévő többgigányi tavalyi fotót próbálom kiválogatni. hát tessék, mostan égképek.

hááát, ehhez nem kell magyarázni, négy estém négy képben.

annyira rohadtul nem könnyű ez így. saját magadnak iszonyú kemény szabályokat állítani, majd azokat betartani. és az első: nem keresed, majd jön, ha szüksége van rád. azt gondolná gyanútlanul az ember, szép és jó dolog, ha két ember úgy beszélget, hogy egészen egymásba feledkezik... és pont ezért nem beszélgetünk, te nem engeded meg magadnak, hogy belém feledkezz. már nem.
hiányzol. én meg várok csendben. te tudod milyen várni, azt hiszem. talán, ha egy pillanat is sok valaki nélkül, akkor már teljesen mindegy perceket, órákat, napokat, hetet, hónapokat, éveket, vagy életeken át kell várni, csak a test szenved. én pedig azt játszom, hogy jól vagyok, és tudok hidegen is beszélgetni, mintha teljesen más lennék.

 

lassan bekerül az összes már lefotózott mázolmányom... újabb 5 darab reggeli mellé:

befotózott festegetményekből megint pár darab...

hááát, képek... mert ugye régen gyakran festettem.
nem is pofázok, biztos mkinek lesz saját gondolata egy-egy kapcsán.

jégnyugta, jólelbújtam, kékcseppek, egerszeg, kékrózsaharmat, kristályfüst, lépcsőafényig, lesbenég, szomorka. megint tizenöt fotóm. a kékrózsa egyébként nem volt kék, és harmatos sem.

újabb tizennégy fotó... méz, liliéj, bogárny, szálacskák, csendeszug, éjálom, esthajnal. és a válogatás még tart... ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ francnak kellett annyit fotózni :)

ismét pár fotó...
sose végzek válogatással ...

tele a tököm a képekkel, egész du. a tavalyi fotókat válogatom, hogy mik kerüljenek fel az oldalamra.
március végénél tartok, de már rohadtul kivagyok, hogy ígyis 600 feltöltenivaló lenne, és nemnagyon tudom jobban megrostálni. és még előttem vagy 15 ezer kép, amit át kellene nézni...
tessék ízelítőül pár a már feltöltöttekből:

 

amúgy itt egy régebbi fotógalériám.

felkelés lenni vasárnapnál korábban, mert nyavajás malájok nem tudnak emberi időben forma1 tartani.
ennek az az előnye, hogy kilencre már kellemesen édes füstben levés. ez a hamilton gyerek nagyon tehetséges, lenyűgöző amit ezen a futamon is produkált. kiminek meg nem jó az autója :(
kertbenlevést kellene csinálni, metszés meg ilyenek, de így,hogy szokás szerint aligalvás, kábé annyi kedvem van a kertimunkához, mint a tétova bolhafingban a téliszalámiillat.
azért kaptok vasárnap délelőtti merengéshez pár fotót ismét :) tessék, oszt tessék szíves lenni véleménynyilvánítani is, ha nem okoz túl nagy problémát  

ahogy a monddel.hu -n is írtam:
sajnálattal tudatom, hogy idén nagy valószínűséggel - a nyúl gyengélkedése okán - a húsvét elmarad.
a félig kifordult tapsifüles jelenleg a kórház seggműtészeti osztályán leledzik, állapota válságos, de nem reménytelen (túlélte a nagykormányos csepel tacskó kerékpárot is elvégre, amit kábé hatévesen tojt nekem - én voltam kábéhatéves, nem a nyúl).

bocsi, én tehetek róla, citroen xantiát kértem húsvétra, pedig tudtam, hogy nem pici autó.

a kuty kintalszik, nem a húsvét miatt, de már jó idő van, na. egyébként kuty nem kap nyulat, kutyakaja konzervet kap, egy áruházi polc tojta, vagyis inkább valami, ami áruházi polcon fészkel.

újabb kicsi kavics zene itt .
a második rész címe eszmélés

szerelmesen arra kell felkészülni, hogy akár a teljes életet kell magányosan leélni, ezzel a tudattal kell minden reggel felébredni, és így boldognak lenni.

ha a másik feledtől kell elszakadnod, nem csak a szerelmedet veszíted el, a lelki társadat, a barátodat, a szerelmedet, azt akivel a legjobb beszélgetni, akivel szavak nélkül is értitek egymást, hiszen egy anyagból, egy hullámhosszon rezegtek.

kutya felszerszámoz édes füst belélegez, további talonba tekerés, és ki kicsit városon túl.

hamarosan postolom a képeket, és lesz bejegyzés is ha minden igaz...

 

 

tegnap volt hatodik napja, hogy gyakorlatilag nem ettem. előrevetítem, elbasztam. azért csak ma írom le, mert nem igazán tudtam tegnap éjjel már...
kezdtem teljesen könnyűvé válni, úgy terveztem ma utazom... a gyomorfájás is kezdett elviselhetővé szelídülni, néhány megingástól eltekintve. sétáltam a városban és néhány lépés után már dőlt rólam a víz, de nem kellemetlenül szenvedve, csak jött a víz és kész. a napsütés teljesen rendben elfészkelte magát a kora délutánban a bennem lévő félfelszabadultsággal. beszéltünk picit, az eltökéltséged megerősítette, hogy még iszonyú sokat kell várni, talán tényleg életeket, de nem ingatott meg, az a nyugodt biztonság abban, hogy minden rendben van maradt. csak szomorúbb lett bennem a tudat, hogy milyen iszonyú sokat kell várni, hogy újra találkozzunk.
aztán séta később az egyre hűvösebbé váló szélben... és még mielőtt az aszfalt teljesen kihűlt volna - esőcseppek... és az idei első esőszag... ahogy a még meleg port táncoltatta emelkedni az első tavaszi eső...
aztan futotttam hazafelé átázva és félig már fáztam.
leültem, gondolkoztam. tegnap amikor a kislánynak csináltam szendvicset, simán legyőztem a kísértést, hogy én is egyek, éreztem h elveszíteném vele ezt a testtől elemelkedést, ami megerősítette ezt a kapcsolatot és közeledést az igazi lelkemmel.
ma talán ott volt bennem, az hogy mennyit kelll várni még, hogy addig valahogy bírni kellene és azis, hogy biztosan tudjam, visszazuhannék-e ha ennék...valóban magába szívna-e újra a húskerék.
és elbasztam, mert tényleg ettem két kis szendvicset, pedig világosan tudtam h vissza fog húzni.
nehéz elmondani hogyan történt, egészen egyszerűen pontosan úgy, ahogy azt tudtam. ahogy a gyomromba ért az első morzsa már kezdett lehúzni, éreztem ahogy sötétül bennem a test tudata, ahogy a hús követelni kezdte a hülye szabályokat, hogy a tudat uralkodjon a léleken és követelni kezdte a vegetálást. és a hitben felmerültek a száraz tudat kétségei, és kezdtem kétségbeesni, ahogy a tudat rátelepedett a lélek szárnyaira, hogy egészen a földig húzza. és én hiába kapaszkodnék a szélbe, tehetetlenül zuhanok...

azért okos voltam, nem ettem sokat két kicsi szendvics abbol a vékony szeletből, hamar ki fog menni...
ma, amikor ezeket a sorokat írom a tegnapról már érzem h újra emelkedem, fáj a hasam és mosolygok, mert érzem h újra erősödik a lelkem, és újra édessé kezd válni az édes füst...
a húsomba mar a test fájásával együtt a megint erejétől fosztódó földhözragadt tudat, és mosolygom, mert tudom, h a lánc akkor feszül így, amikor nekifeszülsz...
én újra széttártam a szárnyaim, és emelkedem...

tessék, egy zene kicsikavics.
innen letölthető

ma két képésnyire jöttél, azt játszottuk, hogy távol maradunk., mint két ember, aki kedveli egymást, maga sem tudja miért.
finom hálót hoztál, elém rajzolták a gondolataid, csupa lehelletnyi tudatszál,
és a szemed súgta, ma nem úgy ismerlek, kérlek ne mozduljál...ma játsszuk ezt...
jó, játszom veled, ha ezt szeretnéd, te majdnem teljesen elhiszed, hogy csak egy álom volt az a nap...
nem mozdulok a sejtjeim befelé remegik vágyukat
rámnézel keresed bennem értettem-e hogy mit akarsz...
beszélgetünk bújócska-lelkünk
egymást óvva kerülgeti a másikat
vigyázva lágyan hátratolva
két lépésnyire határt húzva
a lélekhíd, és a délután
olyan szelíden érinti lelkedet,
hogy most még nem is érzed,
aztán elmosolyodik benned az idő
amikor későbbb eszedbe jut, és emlékezel...
ahogy játszottunk és egy pillanatra
azt érzed, hogy most létezel...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

egyre könnyebb a testem... csütörtök óta gyakorlatilag nem eszem, és érzem ahogy egyre könnyebbé válok, egyre közelebb kerülök talán a lelkemhez... érzem ahogfy változik a gondolataim hullámzása is... talán máshogy kapcsolódnak a szinapszisok, máshogy szalad az elektromosság az idegnyúványokon... érzem h kell ez a lélek-kapcsolódáshoz. mosolygok, nem vagyok boldog, de mióta egymásra találtunk a legnagyobb félelem eltűnt. mosolygok, egyre felszabadultabban... furcsa, féllábú eufória ez, minden vágy feléd mozdul... szelíd bölcsesség tartja lélegzetével őket, megtaláltalak...de neked jönnöd - súg a lelkem... a tudatom néha felsír - ne menj - és utánad rohanna, tiszta szerelem nyugodt erejével öleli át a lekem, és érzem, hogy az önző, mindent a hétkönapok szerint tudni és uralni akaró, saját maga által keltett illúziókat őszintén hinni tudó tudat. lassan megbékél, és felveszi a lelkem alakját, és már nem harcol ellene, ahogy mindent átitat a lelkemből tőled istenként sóhajtó békés szeretet-áhítat...
a te tudatod még harcol, még őszintén hiszi, számít az idő,
még azt hiszed számít, hogy előbb került eléd ő
még nem mered hinni igaz a kettőnkben egymástól ébredő
vonzás, a nyugalom, a béke, ahogy egymásba lázasodunk
és együtt repülünk égig, és táncolunk a napsugárban
minden érzésben lelkünk egymásratalált öröme vibrál
és annyira jó, hogy azért nem veszed észre,
mert olyan természetes olyan önkéntelen
ahogy elhagyod
az idő és a földi élet hústörvényeihez ragaszkodó tudatot

már nem félek. minden közös bennünk. tudom. érzem.
és te is, mikor éppen nem gondolkozol, csak hagyod
hogy együtt érintsük önfeledten istent a nyugalmat a lázat a napot.

várok. ha számítana, lélegeznék... talán tudat alatt meg is teszem
újra találkozunk amikor bölcsen sorrenden időn túl leszel
és tudom, érzem, hiszem
jössz hozzám jössz amikor te igazán te,
a lelked leszel

ha most szerettem volna beléd, elhihetném, hogy lesz még más... de nem így történt, most csak ráébredtem, hogy mindig is szerettelek.

vegetaltam amikor jottel, aztan vagy és élek... aztán mikor elmész... erre sincs szó... nem lélegzem amíg nem jössz újra, minzha szépen, csendesen és nyugodtan egyszerűen csak visszatartanám a lélegzetem

addig a pillanatig azt hittem, a magány egyetlen hatásos gyógyszere a skizofrénia... csak az álmaimban mertem mást remélni...
az álmaimban mindig volt egy érzés, a tudat, hogy nem vagyok egyedül, és átbolyongtam az álmaimat is ettől a tudattól hajtva, mert mindig éreztem, hogy velem vagy, és csak kerestelek... ha felébredtem, hoztam az álmokból a tudatot és kerestelek ébren is...


nem tudom folytatni... közben jöttél... aztán megint egymásba lázasodtunk, a lelkünk táncolva szárnyalt az ég felé...
aztán megint rádszólt a tudatod...

nem vagyok képes most írni...
álmodj szépet