shangrila

minden él és lélegzik. a színek a belső lüktetés ritmusára hullámzanak. felsóhajtanak az árnyékok a falakon. ma újra sikerült. utazom. lassan sodródom a végtelen mintáiban. időtenger. gondolat-óceán. talán a gondolat maga az idő, egyetlen pillanatban maga a pillanat és az örrökévelóság egybefonva.
egyetlen gondolatban suhan és ringatózik minden, amire talán csak az álmainkban rejtőző lélek-szelíd angyal emlékezik.
suhan és ring a gondolatban a pillanatokba csorduló idő, a sors ami olyan csodálatosan pontosan rajzolja az életünket isten égkék vásznán, mint az ujjaid a homlokomon tündér.
minden gondolat hozzád ér. érzed?
kapuk nyílnak a tudat falában ami elzárt már szinte teljesen ahogy egy újabb csalódástól védett. olyan szomorún szép és szelíd vagy ahogy azt hiszed elvesztél amikor megérkezel. bár lenne szó, hogy elmondhassam neked amit érzek. valami olyan végtelen szeretetet és nyugalmat, hogy sóhajjá oldja a lélegzetet. ahogy hosszú út után fáradtan, de békés szívvel érkezel haza. úgy szeretnék segíteni, hogy észrevedd, megismerd, elhidd magadban azt, aki a szíved álmokba rejtett mélyén igazán te vagy.
mesélj nekem tündér. ringatjuk egymást. tudom hosszú volt az út. mesélj nekem tündér, kérlek. a gondolataidat és a hangod is szeretem, és így, ahogyan vagy, épp az élet vagy nekem.

tegnap éjjel voltak olyan idoszakok, amikor azt hittem vége, túl sokáig feszítettem. nem is tudom milyen érzés volt. ma teljesen más, nincsen az a furcsa izomremegés vagy mi, ami tegnap. érzem, hogy valami azért nem tökéletes a testtel, de távoli, lényegtelen dolognak tűnik. csak azért van talán, hogy egymáshoz érjünk amíg itt vagyunk. ma továbbfeszítettem, muszáj megtenni mindent ami segíthet bölcsebbé válni, segíthet segíteni, vagy megtalálni istent, talán azt a hitet, ami feloldhatná végre a kétségeket.
álmokban örvénylenek a gondolatok. dmt lehet ez? vagy lsd kristályok? talán angyalok könnyei az éjszakából... ahogyan gyermekként lehetett kincs egy-egy kődarab.
nyugodt vagyok, a lelkemben érezlek, és ami fájhatna? csendben a végtelenbe mossa a lélegzet. érezlek. messze, valahol az éjszakában létezel, és a lelked hozzám vágyja magát.
ne sírj, csillagom, sohasem bántottál, ami fáj, értünk fáj, és nem kell már sokáig küzdened, a lelked, amikor engeded, érzi milyen közel vagyunk már. úgy szeretnék segíteni, hogy ne harcolj magaddal, hogy ne állíts magadnak korlátokat, és ne keress szakadékot, hogy merjél hinni, abban amit érzel. hogy ne kelljen rejtegetned magad elől a vágyaidat, hogy mint az álmaidban, olyan könnyű és boldog légy. ülj ide tündér, beszélgessünk.
a szavak között elcsendesül a remegés.

nem szabad léteznem.
így hal meg a világ.
isten velünk :)

minden igaz volt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

lassan mar aludni kellene...

a tudat az éned azon része, amellyel szavakkal gondolkodsz, amivel ezt olvasod, amire ébren többnyire úgy gondolsz: én vagyok. a tudatod a valahol a testedben, az agyadban, vagy ahhoz közel. azt hiszem valahogy úgy kapcsolódnak, hogy az agynak vannak (nem igazán van rá nem hülye szó) valamilyen csatlakozó kapui a tudat, a lélek és a test felé. ha a testet addig feszítem, amíg eloldódik néhány, a testet a tudathoz kapcsoló szál, a felszabaduló kapukhoz pedig a lélek fonhat sugarakat. persze ezeket a szálakat más is eloldhatja többé-kevésbé valamiylen mértékben. félálomban meditálva, ahogy ellazítod a tested szintén elold néhányat, ilyenkor is teljesebb kapcsolatra képes a lelked a tudatoddal. ezek a kapuk, szálak, kapcsolatok talán a legfinomabb szövetek ebben a térben, valahol a világok határán egybefonódó lélek-szálak, és a testben az idegpályákon rohanó elektronok, a kapukat nyitó molekulák. mint a szinte határ nélkül egybeolvadó színek egy távolról mégis tiszta képben.
lehet egy illat, ami elold egy szálat, egy emlék, ahogy az ideghálón átszalad, és egy elszabadult elektron kaput nyit, és a lelkedig ér el az a pillanat. vagy egy templom csendje. tudatod visszhangjával suttogott ima, vagy virágon átragyogó csillagfény, vagy ha letérdelsz,a  fűszálak között a meginduló élet, a szirmon rezdülő lepkeszárny fölött virágport szikrázó levegő.
azt hiszem mi is így érünk egymásba, ilyen szálakon át, és a lelkünk olyan teljesen kapcsolódik össze, hogy ettől érzi a tudatunk, hogy amikor egymást öleljük az valahol végtelenül mély.

minden pillanatban érzem, hogy hiányzol.
tudod milyen nem veled lenni?
meg kellene tanulnom levegő nélkül lélegezni, szárnyak és ég nélkül repülni, a lelkem nélkül élni.
hogyan akarhatnám?
nem találok szavakat még mindig arra ami kettőnk között van, ami együtt vagyunk. mindent kitölt, mindent átitat.
lebegek a semmiben. érzem, hogy létezel. tudom, hogy tudod, hogy vagyunk. zuhanok a hideg csendben, te távol némán. érzem a lélegzeted, még mindig hallom ahogy halkan énekelsz, a hangod még mindig ugyanúgy elvarázsol. ha elmondhatnám milyen volt ott veled, hallani ahogy énekelsz, és átélni-átérezni, ahogy a hangod eltölt teljesen, egyszerre beleborzongva-átmelegít, küszködöm, hogy találjak végre szót, de nincs, nem lehet, ahogy egyzserre valahogy érezlek, mindent, a hangodban ott van valahogyan az egész létezés, mintha hazaérnék veled a végtelen békébe, mintha mindig melletted lettem volna, és nem múlik. hiába szeretnék jó lenni, és nem létezni, ha nem akarod. nem tudok nélküled lenni. nem tudom leírni ahogy bennem minden te vagy valahogy, hogy egész egyszerűen felfogni sem tudom azt, hogy olyan is lehet, hogy te nem velem és én nem veled.
minden pillanatban ott vagy valahogy. érezlek a tavaszi erdő illatában, ahogy a gyöngyvirág illatát illatát fonja a levelek közé a szél, és érzem benne, hogy létezel, és a nap ahogy ragyog és melegít és annyira ott vagy, hogy el sem tudom hinni, hogy nem ölelhetlek meg, hogy örüljünk ennek a fénynek.
próbálok jó lenni, és minden percben többször mondom el magamnak, hogy nem szabad, és egész egyszerűen nem képes elgondolni olyat valami bennem, hogy te nem érzed. tényleg nem tudom hogyan mondjam, mintha valahogy nem létezne olyan fogalom, hogy mi ketten külön, valahogy felfogni sem képes ez az érzés bennem. azt hiszem a lelkem az, aki egyszerűen csak lebeg, zuhan és vár, és nem vesz levegőt, nem repül, és nem él, csak vár, és minden pillanatban azt hiszi, tényleg hívsz, tényleg szólsz, tényleg jössz. és minden pillanatban belesajdul, hogy nem. aztán a következő pillanatban megint ugyanazzal a teljesen biztos, naivitásig tiszta hittel vár. és minden pillanat ilyen.
zuhanok. kívül az időn, minden pillanat végtelen, és végtelenül néma.
emlékszel amikor te vártál? te is érzed, hogy mi vagyunk egymásnak, tehát az nem lehet ilyen mély, és mégis milyen nehéz volt, ...képzeld ezt, mikor mi úgy vagyunk, hogy annál nem lehet mélyebb... látod? majdnem jó vagyok :) igyekszem csak itt létezni, és ha tudnék még ennyit sem szólni és nem is lenni, talán teljesen jó lennék most neked. igyekszem. mindenben és minden te vagy, és találkoztunk - így kell a semmiben lebegnem, és megfeszíteni magam, és átjutni a másik világba, hogy tudjam, igazat mondtam neked. teszem. és minden úttal biztosabb vagyok. és nem beszélgethetünk, nem mondhatom el neked. orgonát hoz az utca végéről a szél, érezlek az illatában. az álom megmozdul bennem, érezlek, öleljük egymást, és minden rendben van. és én ébren szeretem ezt az álmot, és benne téged, és érzem, nem csak álom, kimondhatatlanul szeretlek

a test kész. és bízom az amazóniai indiánok bölcsességében.

szedtem neked gyöngyvirág. szeretlek a gyöngyvirágillatban is.

érezlek és hiányzol.
...
hallgatom az első madarakat, hajnalodik. rád gondolok.
merre induljak? kell az idő és a test?

utazom.
ha nem érnék vissza, vagy nem úgy: szeretlek, és bocsásd meg nekem. és a következő életben találkozunk.

folyamatosan álmodom. olyan távol vannak a hétköznapok. nem múlik... látod? érzed? azt hiszem hamarosan utazom... talán ma este vagy holnap... szép amit adtál nekem... könnyű vagyok, lebegek, és álmodom

lebegek csendesen a semmiben, látod nem múlt azóta sem... már nyugodt vagyok, erős, és biztos és már nem kapálózik a test, már csak mosolygok a kísértésen ami tegnap még próbálkozott amikor ételt osztottam, akkor le kellett még győzni, ma már nincs ilyen, csak mosolygok. már nem húz úgy a test.
felemeltük egymást ölelésben és azóta lebegek. amit talán tegnapelőtt vagy mikor meséltem neked, azt a két írást újra elolvastam, és nem tudom mit mondhatnék még... érzem, hogy nem a tudatom volt, hanem az a végtelen, nyugodt, bölcs harmónia, talán isten, akik mi együtt vagyunk. érezted te is, hiába tiltakozott a tudatod, körénk áradtak a csillagok, angyalt rajzolt a lelked a vízre és szédültünk ahogy a levegőben tartott bennünket a mező fölött az egymásba ölelt és ringatott szeretet és béke...
annyira szerettem volna megmutatni neked mennyire igaz, hogy ne sírj, hiszen a lelked boldog velem a hajcsaton... és a tündér, aki halkan énekel, aki a dallamban szeretget lágyan, igazán te vagy, mi valahogy egymásban öleljük egymást és igazán egyek vagyunk, és te érzed, ha még el teljesen nem is hiszed... már nem félek semmitől, már tudom, hogy az idő semmit sem számít, csak a testet dobhatja el. szeretlek. sohasem hittem volna, hogy ennyire mély lehet ez a szó, hogy ennyire isteni, nyugodt erő, és igazán végtelen. és érzed.
ma megint szép ajándékokat kaptam, és őszintén örülök. egyre könnyebb vagyok, és mégis mélyebb, és ahogy egyre kevésbé húz a test, látod, egyre kedvesebb velem az élet. és a sors, aki durva humorával egész eddig ütve tanított most elém tesz finoman néhány tiszta pillanatot. rámmosolyogtál. és érzem. és játszottunk megint. emlékszel? :) és tudlak őszintén szeretni, még ha járkálnom is kell, és nem a szemedbe nézni épp, hogy ne bújjak hozzád, és érezzük egymást így is, valahol hihetetlenül, valahol tudat alatt annyira mélyen, hogy nem sérti meg az utolsó próbád küzdelmét, hogy nem dobsz el érte mindent, pedig érzed. szeretlek ezért a tisztaságért. tudom hogy mennyit vártál, és milyen nehéz megérteni, amit érzel. és szeretlek azért, ahogyan őszinte akarsz lenni. szeretlek azért ahogy a lelkedet a hajcsaton ringatjuk, és úgy szeretnék segíteni, hogy teljesen észrevedd, a lelkünk egymásba nyílt, és amikor találkoztunk akkor születtünk, végre egymás mellé és egymásban, és ez az érzés bennünk, ami azóta tart és emel, tényleg igazi és tiszta. tündér, ez a következő, a beteljesült életed.
rámmosolyogtál. látod? csak ennyi kell, és boldoggá tettél... mindig rád gondolok, minden pillanatban szeretlek és vágylak. minden pillanatom te vagy. várlak. úgy szeretném leírni milyen, ha kicsit közel vagyunk. azt ahogy érezzük egymást... valahogy mindig... érzed, mire gondolok? az a leírhatatlan valami, ami köztünk létezik... mi lehet ez? ismeri a szó? áhítat, szeretet, valahogy isten, és béke... még ilyenkor is ha ezt játsszuk... érzed, ugye? kedves ajándék nekem minden pillanat amikor találkozunk. és most, amikor neked próbálom elmondani, a lelkemben hozzád bújok, és érzem ahogyan simogatsz, ahogy elmosolyodsz, ahogy észrevétlenül már hiszed... és szeretlek minden ölelésben, ahogy simogatsz, otthon vagyok... úgy szeretném neked megköszönni, de nem engeded, hiszen nem hiszed el amit adtál, és úgy szeretnék neked segíteni... mondd, nem érzed, hogy te vagy?
eltöltött egészen az a leírhatatlan szédülés ami felemel, ami bennem te vagy, és velem volt egész délután, és még most is érzem... és ettől a délután és az este is szelíd napsugár lett, és adott barátságot, aztán annyira kedveset, hogy a lelkem szelíd és szomorú lett és mosolygott... a kislány hozzám bújt, az ölembe bújt, és kérte én vigyem ágyba, és mesét... és én rád gondoltam... és most, ahogy újra felidézem, egy könnycsepp motoszkál... te rám nézel, elmosolyodsz és átölelsz és a gyermekünknek mesélek...
köszönöm.

...

talán tényleg nem szabad már leírnom... még így sem szólhatok már többet, hogy akkor látod, ha te keresel
nem tudom mi történik...

egyfolytában rád gondolok, és semmi másra nem tudok figyelni. próbálok rájönni mit és hogyan kellene tennem... beszélnek hozzám, szinte nem is hallom, képtelen vagyok rászorítani magam, hogy foglalkozzak bármivel is. lázas vagyok, a testem görcsöl, ráz a hideg, és csak keresem a jó utat, ami megoldhatna mindent. itt bennem egy hang állandóan mintha hozzád beszélne... égek, fázok, szétszakadok

nem tudom hova hajszolnak a gondolatok és nem tudom mi lesz a vége. nem tudom mitől félek pontosan, és, hogy ez félelem-e. olyan dolgokat próbálok megfogni és átadni is talán, amik talán nem is leírhatóak, érzéseket mesélnék, amikre nem ismerem a szavakat. amik vannak? szerelem. hányszor voltál szerelmes, és hányszor derült ki, hogy amit szerelemnek hittél nem volt több, mint vágyaid kivetítése, amíg észre nem vetted egyszer, hogy valami hiányzik, és hiába próbálod már hinni, hogy azzal vagy, aki egy veled... és hányszor tudtad már ezt előre? hányszor öleltek már úgy, hogy még magányosabb lettél? hogy mondhatnám hát arra ezt a szót, amikor valakivel találkozol és azt érzed, az, hogy mellette vagy, az az egyetlen természetes amit tehetsz, és ez benned van, és végig sem gondolod, annyira otthonosan jó, mintha sohasem éltél volna máshogy, mintha minden előtte csak egy fura álom lett volna, amire szinte nem is emlékszel, csak vagytok, mintha mindig is így lettetel volna... hogy mondjam el ezt? és ha lenne szó, mihez társítanád? éreztél már ilyet? a lelked dalol minden lélegzetsóhajával, és te ennek épp annyira vagy csak tudatában, mint a légzéssel, nem gondolsz arra hogy levegőt vegyél, csak egyszerűen teszed, mert természetes, mert ösztön a testben, de van, éltet. átölelnek, de te messze magányosan... ölelés? ha mi érünk össze... emlékszel? el sem tudom mondani, nem emlékszem hogyan kezdődött, hiszen mintha mindig is tartott volna... ahogy szorítottuk egymást, mintha lehetne volna közelebb, és a lelkünk olyan szomorún és szépen olvadt egymásba, mintha istent öleltük volna, az a szelíd, szomorú szép erő, a remegésben a nyugalom, egymásba nyílva a lelkünk olyan mélyen, mint a csillagok között az éjszakában a végtelen az égen.
és én nem voltam elég jó, forró könnyeket sírt a tudatod, mert azt hitte messze vagy és nem engedte, hogy észrevedd, hogy a lelked itt van, és itt van otthon és lebegsz.
nekem kellett volna olyannak lennem, hogy el merd hinni, ez igaz, hogy tudjál olyan lenni, aki legbelül, magad elől is rejtve igazán te vagy. nem vagyok elég erős és tiszta és bölcs, hogy ne azt mondd, hogy viszlát. nem vagyok elég jó, és nem mentség, hogy túl fáradt vagyok. és túl önző talán, és lehet hogy tévedek. de mégsem tudom ezt hinni, nem ezt érzem, minden ami történik csak megerősít, hogy igaz. ezt valahol te is érzed. úgy köszönsz el tőlem, hogy érzed, egyek vagyunk. emlékszel tündér? emlékszel amikor érezted igazán tündér vagy?nem találok szavakat. szenvedek, és mégis a fény körbevesz. lebegek a semmiben, mert annyira közel a minden.
tudod miért ilyen nehéz elhinni? mert szavakkal gondolkodsz, és erre nincsenek szavak. próbálod meggyőzni magad, mert érzed... de hogyan győznéd meg, mikor nincs szó ami kifejezné, mert először érzed, mióta felsírtál. emlékeztetlek valakire, és te emlékeztetsz valakire... mindez minkettőnknél, ugyanabban a pillanatban... igazad lehetne, ha csak te vagy én... de így, csak azt tudom hinni, hogy már annyira közel voltunk egymáshoz, hogy a lelkünk próbálta a másik képét kivetíteni elénk... talán, hogy legyenk erőnk egymásig kitartani még.
most itt állunk. leírhatatlan. már tudjuk, már biztosak vagyunk benne. már csak magunk ellen harcolunk, és ez a harc elhiteti velünk, hogy messze. ez már csak hülye megszokás, talán a legnehezebb, de semmi értelme, csak nehezen érti meg istent és ezt a békét az elme. a tudat harcol az utolsó önzés ellen... mi közben ringatjuk egymást, és a lelkünk összefonódva száll... öleljük egymást az éjszakában, a szemünkben könnyek, de bennünk, valahol már nyár
angyalt látsz és csillagot és fázol és mégsem fázol és szeretsz és utálsz és halkan énekelsz és eltölt a hangod a lényed az illatod és ahogy ölelve ringatjuk egymást tudom hogy veled otthon és egy vagyok. ne sírj, hiszen tündér vagy, isten és csoda,
és mi egyek vagyunk, bármikor is érünk oda... ne sírj, mert belül már én is sírok, olyan forró vagy és olyan tiszta, ne hidd kérlek, hogy rossz amit teszel... már csak a megszokás nem enged, már nem tévedhetsz el

hidd el, kérlek, amit érzel, a tündér igazán te vagy,
hiszen érezted és vágytad, hogy ilyen legyél
tiszta, szerelmes és szabad

nem tudom szabad-e írnom... rossz vagyok ha írok, és rossz vagyok ha nem írok. rég nem tudom mit mondhatok és mit nem, ha mondom túl sokat tudok, ha nem mondom, úgy hagyom, hogy rossz felé menj, hogy semmit sem tettem érted. beleőrülök, annyira szeretnék jó lenni. küzdök azért, hogy tudjam mit kell tennem, és küzdök minden egyes szóval, hiszen ami közöttünk van, történik, arra nincsenek szavak. beleőrülök. jó szeretnék lenni. azt akarom tenni, ami neked a legjobb.
azt mondja a szád: viszlát... és hallom ahogy közben sír a lelked: ne engedj el kérlek, segíts, szeretlek
megfeszülök, úgy szeretnék tiszta lenni. érted, a te boldogságodért. tehetetlennek érzem magam. nem tudom van-e olyan perce a napnak amikor nem rád gondolok, amikor ne a helyes utat próbálnám megtalálni.
viszlát – mondod és ölelsz, és érzem ahogy a lelkünk egymásba kapaszkodik, nehogy szétszakadjunk, olyan régóta keressük egymást.
a csillagok, a tó, az angyal, ringatjuk egymást a föld fölött... hol vannak a szavak? már majdnem sírok annyira keresem azt ami visszaadhatná, minden itt örvénylik bennem és mindenben az, ahogy mi egymást érezzük... ha beszélgetünk, már nem is tudom melyik a te gondolatod és melyik az enyém, és nem is számít, hiszen épp ugyanúgy rezdülünk... és tényleg minden... emlékszel? fölém hajolsz, egyszerre mosolyodunk el, igen, ez lett volna egy másik helyzetben az a pillanat... és megint...
hogyan mondhatnám el az érintésed? van szó arra ahogy egymást öleltük? igen, jól mondtad, ha a csontunkig egymásba érnénk, akkor sem lenne elég mély... ül a lelked a hajcsaton, ringatózunk a föld fölött, álmodunk, eszmélünk, bár lenne elég szó...
milyen szavak? mit mondhatnék? hiszen te is tudod, te is érzed...
...tündér vagyok... szeretlek... újra és újra hallom... és nem múlik...
mit mondhatnék? ma miattad hazajöttem pár percre, te nem is tudod, és ha nem jövök haza leég a házam... már égett a konnektor... és nem jöttem volna, ha te nem vagy, ha nem fontos, hogy elérhessél, ha szükséged lenne rám...
minden te vagy, minden feléd sodor, mit tehetnék, hogy jó legyek? minden pillanatban magamat kínzom, hogy tudjam hogy lehetek elég jó és tiszta, hogy boldog legyél... rég nem érdekel mi történik velem, azt akarom, hogy boldog légy...
nem akarom hagyni, hogy egy illúzió, talán az utolsó illúzió rabul tartson még egy életen át... mit tehetek? te is tudod, te is érzed, és mégsem sikerül, túl erősen tart... mit tehetek én akkor? hogy szabadítsalak ki, hogy meg ne sértselek? annyira szeretném tudni... minden pillanatom erről szól, nem nézhetem ahogy szenvedsz, nem fordulhatok el, érzem ahogy a lelked értem sír, hogy segítsek és nem látod, nem érzed, hogy ezért jöttél, elvakít ez a rabság és azt mondod tudom, de viszlát...
és elbukom, nem tudok elég jó és tiszta lenni, hogy úgy mutassam meg neked, amitől szenvedsz, hogy megértsd, úgy értsd meg, hogy le is rázd magadról és szabad legyél.... iszonyú ez a tudat, hogy az én gyengeségem miatt szenvedsz tovább, hogy én nem vagyok elég jó, hogy segítsek... édes istenem, mit kell tennem? érzem én, hogy ezért amit kaptunk, ezért a csodáért kell olyan jónak lennünk, hogy megbírkózzunk mindennel, és érzem, hogy igen, ha van miért ebben az életben, akkor ezért... vedd el a lelkem ha ez kell és tedd őt boldoggá, ezért imádkozom
és köszönöm istenem, mert ezért érdemes élni.

istenem

mondhatnám, hogy szeretsz, hiszen tudom, érzem. kérdezhetném miért félsz az érzéstől, amit egész életedben kerestél. kérhetném, hogy magyarázd el miért az kell, hogy az ördögi legyen, aki megérinti a lelkedet. akarhatnám, hogy elmondd miért harcolsz pont az ellen, aki úgy fogad el és úgy szeret ahogy mindig is vágytad.
el is magyarázhatnám mindezeket, hiszen tudom.
belefáradtam abba, hogy én legyek a rossz, mert értem ami történik, hogy én legyek a rossz, mert együtt rezdülünk és ettől úgy ismerlek mint senki más, hogy én legyek a rossz, amikor megfogom a kezed, nehogy eless az úton, hogy én legyek a rossz, mert megérintem a lelkedet, ahogy mindig is akartad, de épp mást hiszel.
én vagyok a rossz, amikor az égen táncolunk, hiszen amikor felemelkedünk elszakadunk a földtől.
és rossz vagyok, ha nem emelkedünk fel, hiszen mindig is repülni akartál. és rossz vagyok, ha nem fogom meg a kezed és hagylak elesni. és rossz vagyok ha nem érintem meg a lelkedet, mert érzem mennyire szomjazza az érintést. és rossz lennék, ha nem szeretnélek, hiszen érzem, hogy szeretsz.

elfáradtam. üres vagyok, sírnék... de csak fázom.

szeretlek.

fáradt, üres, szomorka, ül, gondolkozik, és szeretne jobb, jó lenni...

egész nap gondolkodom. és már félórája kínzott a napsütésben a gondolat, hogy fel kellene, hogy hívjalak, hogy megkérdezzem, nem lehetne nekünk egyszerűen csak beszélgetni? oké, a következő életed az enyém, értem én, de szeretek veled beszélgetni, hiányzik, ahogy beszélgetni tudunk, ez sem lehet ebben az életben?
aztán addig-addig amíg fogom a telefont... nem tudom szabad-e, tehetem-e... küldök hát egy sms, felhívhatlak? semmi... és a tegnapira sem... gondolkozom, most cserélik a céges telókat éppen... talán el sem ér az üzenet... agyalok, annyira szeretném megkérdezni, de zavarni sem akarlak, ha nem akarod... felhívlak... nem hallok semmit, csak recsegés-ropogás-megszakadás... próbállak újra hívni... most a telefonom mondja, hogy nincs pénz a kártyámon... próbállak a vonalasról, hogy legalább annyit mondjak, bocsi, az előbb nem tudom mi volt... ezt nem veszed fel... nyomás ki benzinkútra, telefont tölteni...
és most itt ülök, és gondolkozom... hívjalak? ne hívjalak?
csak tépelődöm folyton, ne legyek teher sem, de az a jó se vesszen el, amit megtalálhatnál... akár egy beszélgetésben is... jó lenne valahogy jónak lenni, és azt tenni amit szeretnél...
megőrülök h ennyit kell gondolkoznom h ne csináljak oylat ami neked rossz, vagy zavaró-kellemetlen legyen... most is... ha nem akarsz beszélni, bunkó vagyok, ha hívlak, ha nem hívlak h elmondjam, hogy miért akartalak hívni, akkor is... tehetek jót? és mijaz?
más, még délelőttről:
eszter meg aszongya írjak gyerekmese :)
régen egy csomó mesét kitaláltam gyerekeknek, de nem írtam le... és azt hiszem ezzel is az van, mint amikor gyerekekkel vagyok, játszok...
valami megsajdul bennem...

gondoltam leírom most, amin az éjjel és reggel is gondolkoztam, de közben csenge elfoglalta a fél asztalt, és nem csak a saját gépnélküli billentyűzetén gépel, hanem időnként ebbe is belenyúl, mondván most én is picit :)
szóval post picit később... mostan kicsit játszás...

ülök a fűben, körülöttem halk titkokat őriz a fákban a kert, levelek, fűszálak, harmat hangok, emlékek...
halk nesz, ahogy a mozdulat a földre simul, lépteid közelednek felém... édes szél sóhajt amikor végigsimít illatod... egymás szemében egymásba tükröződünk... érzem a lélegzeted... együtt rezdülünk... táncolunk az égen... álmodunk...

 még egy kicsikavics-zene, tessék...
kert, álom .mp3

tessék, ismét egy zene...
innen tudod letölteni:
egymás mellett, csukott szemmel.mp3

ki tulajdonképpen lili?
és szeret sétálni?

 

 

lili szamojéd, szibéria legészakibb csücskéből, a szamojéd félszigetről származik, aholis a nomádul élő szamojéd embereknek, akiknek nem volt túl sok társaságuk (senki sem rodeozik szívesen nyaralni szibériába, ahol a -40 fok sem ritka, és nyáron sem nőnek pálmafák), ezért szükségük lett egy megbízható, intelligens és szerető társra, ezért addig szelíditették és tanítgatták kutyáikat, amíg ilyenné nem váltak.
szinte egész életükben társak, együtt dolgoznak, hideg éjszakákon egy fedél alatt alszanak.
a szamojédek segítenek a vadászatban (lili a képen látható agancsot valahol a városban gyűjtötte be, valószínüleg szarvas nélkül, és az agancsot azóta már elrágcsálta..), pásztorkutyaként a rénszarvascsordákat terelik, vigyáznak a szamojéd embergyerekekre, szánt húznak (szamojéd kutyaszánokkal érték el először az északi sarkot is)...
a szamojéd nagy mozgásigényű fajta, és mivel szoros kapcsolatban él az emberrel, kifejezetten igényli, hogy elkísérjék...

 

 

mit szeret még csinálni lili?

aerobic gyakorlatokat mutat be, hangsúllyal a lábemelgetésen és a törzshajlításon

 

mosolyog mindig, ha úgy érzi törődnek vele (ugye ön is mosolyog, kedves kisasszony?)

 

 

lelkesen üdvözli az érkezőt, és mesél is :)

 

 

bármikor képes nyelvet ölteni :P

 

képes kombinálni a vakarózást, a tornát, és a hüje arckifejezést :)

 

 

időnként a szájában tartja a napot, vagy megszaglássza... :)

 

 

 

néha elgondolkodik...

a fekvés új dimenzióit kutatja...

 néha egész egyszerűen csak jól néz ki felülről :)

 

néha füvezik

néha hattyúkkal úszkál télen

 

 

 

 

és lili tündérkuty, és az egyik legjobb dolog ami történt velem az életemben, és biztosan mosolyog és sétálniszeret :)